Hatalmas a hiány a munkaerőpiacon az Egyesült Államokban, és a recesszió ellenére Magyarországon is történelmi csúcs közelében van a betöltetlen állások száma. Mindez nem magyarázható csupán a demográfiával, átalakult, ahogyan a munkára tekintünk: az #imádomamunkám hashtaget felváltotta a „quiet quitting” – azaz amikor valaki nem mond fel, de a minimumot hajlandó csak elvégezni. Megjelent a „quick quitting”, amikor pár hónap után hagyják el a munkahelyüket a dolgozók, és a kiégés is bizonyíthatóan egyre növekvő gazdasági károkat okoz. Az angol szavak senkit ne tévesszenek meg, a hatások világszerte, így itthon is jellemzők. Egyesek szerint mindez világosan jelzi, itt a munkaalapú társadalom vége. Mások szerint azonban pont ellenkezőleg: minden, a hobbink, a szórakozásunk is munkává válik. Utánajártunk, valóban másként gondolkodnak-e a különböző generációk a munka szerepéről az életükben, és hogy napjainkban miért ennyire jellemző a kiégés.
Egy fogaskerék vagyok a gépezetben. Egy nagyon jól kereső fogaskerék. De ez nem gond, ez egy profitgyártó gépezet, a gépezetnek fogaskerekei vannak, meg mikrocsipjei, nem élőlényei – mondja a 44 éves Kristóf, egy nagy nemzetközi cég dizájnvezetője. A Covid után nehezen tudott visszatérni a napi kerékvágásba, bár a járvány miatti bezártság alatt állítása szerint jóval több időt töltött a munkájával, mint mostanában. „Többet dolgoztam, mégis szabadnak éreztem magam. Azóta úgy érzem, hogy szépen lassan visszatér minden a régi kerékvágásba, és ez kiábrándító. Nagyon kell arra figyelnem, hogy ne égjek ki, mert a vállalat egyszerre használja a kreativitásom, és ki is öli azt. Néha felteszem magamnak a kérdést: biztos, hogy ezzel akarom tölteni az életem nagy részét? Egyre gyakrabban ábrándozom egy olyan életről, amiben egyáltalán nem szerepel a munka. Már nem érdekel, hogy el tudom-e mondani magamról, hogy vezető beosztásban dolgozom egy menő vállalatnál. Legszívesebben elutaznék valami trópusi tájra, és csak a Netflix miatt nyitnám fel a laptopom.”
Ha nem is a trópusokra utazik, a 24 éves Adrienn épp a reptérről jelentkezik be, és telefonon mondja el nekünk, hogyan viszonyul a munkájához. Mintha egy Z generációról szóló tanulmányt olvasnánk: a munka nem tölt be központi szerepet az életében, hétvégén nem veszi fel a telefont a főnökének, és ha valami nem tetszik neki, azonnal vált. „Négy év alatt négy munkahelyem volt és minden alkalommal én mondtam fel. Ők ragaszkodtak volna hozzám, de nem tudták, hogyan tudnak egy fiatal, motivált munkaerőt megtartani. Egyébként sem tartozom a munkáltatónak semmivel csak azért, mert felvett. Az nem elég, ha a munkában sikeres vagyok, az csak az életem nyolc órája. A sportban, a barátaimmal, a párkapcsolatomban is ki akarok teljesedni.”
Kristóf és Adri azok közé tartoznak, akiknek van lehetőségük váltani. A könyvkiadásban dolgozó Alexandra egészen más megoldásra szorul. „Nappal egy kiadónál végzek szellemi munkát, hétvégenként felszolgálóként dolgozom. Nincs választásom, a mi szakmánk kicsi, belterjes, nehéz továbblépni, és alapvetően szeretem a munkám és a csapatot is. Érdekes tapasztalat, hogy az emberek mennyire máshogy viszonyulnak hozzám a különböző szerepeimben – mintha egy másik ember lennék, amikor a könyvkiadásból jövök, mint pezsgőkkel meg poharakkal a kezemben. Felszolgálóként kevesebb megbecsülést kapok, sőt kimondhatjuk, hogy az emberek lenéznek, tudnék néhány meredek történetet mesélni. Úgyhogy azt gondolom, hogy a munkának igenis identitásképző szerepe van.”
Dolgozom, tehát vagyok. Akkor inkább nem vagyok
És valóban. Egészen az elmúlt évekig minden arról szólt, hogyan lelhetjük örömünket a munkánkban, az identitásunk egyik legfőbb része is a foglalkozásunk volt, hiába jósolták meg már az ötvenes években a munkaalapú társadalom bukását. Ám míg a 2010-es években a munkamánia, az „I love my job” (szeretem a munkámat) hashtagek és a karrierista Girl Bossok voltak a népszerűek (csak a Twitteren 4,5 millió említéssel 8 év alatt), ma a TikTokon, a LinkedIn-en egyaránt terjednek a lelkes beszámolók arról, ki hogyan mondott fel, és miért nem éri meg a munkát előrébb helyezni a magánéletnél. Az elmúlt két év új fogalmai mind a munkától való távolodást jelzik. A legnépszerűbbek:
- a big quit vagy great resignation: a Covid alatt milliók hagyták el a munkahelyüket, az okok között az alacsony fizetést, a lehetőségek és a tisztelet hiányát jelölve meg;
- a quiet quitting: csendes felmondás, azaz amikor a munkavállaló kizárólag azokat a feladatokat végzi el, ami a munkakörében kötelező;
- a quick quitting: gyors felmondás, azaz ha nem elégedettek a munkavállalók, akár 2-3 hónap után otthagyják az új állásukat.
A közösségi média persze nem mindig a valóságot tükrözi, de ezek a jelszavak nem csak a Twitteren vagy a TikTokon terjednek. Hatalmas a hiány a munkaerőpiacon az Egyesült Államokban, és itthon is történelmi csúcs közelében van a betöltetlen állások száma. Ott sem jobb a helyzet, ahol megmaradtak a munkavállalók: egy friss amerikai tanulmány szerint a produktivitás egyre alacsonyabb, a kiégés viszont egyre több embert érint. Tehát nem feltétlenül a csendes felmondás a probléma, hanem az, hogy a kiégett dolgozók nem mernek felmondani. Pedig sokan megtennék, ha tehetnék, a Gallup nemzetközi kutatása szerint a megkérdezettek 60 százaléka érzelmileg eltávolodott a munkájától, 18 százalékuk pedig egyenesen szörnyen érzi magát a munkahelyén.
Mi az oka annak, hogy sokan kiábrándultak a munkájukból? A cégek rossz taktikája van a háttérben, generációs különbségek, vagy tényleg itt a munkaalapú társadalom vége? Szociológust, pszichológust és egy, a kiégésben érintett és arról könyvet író HR-tanácsadó pszichológust is megkérdeztünk: milyen helyet tölt be az életünkben ma a munka és mennyire jellemzők Magyarországon ezek a jelenségek.
Senki nem akart gyerekkorában humánerőforrás lenni, aztán mindannyian azzá váltunk
„A klienseim leginkább arra panaszkodnak, hogy csökken a munkavállalók hatékonysága, még akkor is, ha a létszám változatlan a cégnél” – mondja dr. Füredi Júlia szervezetpszichológus, HR-szakember, aki maga is egy sikeres karriert hátrahagyva mondott fel, majd rövid kihagyás után egy szervezeti kultúrát mérő szoftvert fejlesztett. Állítja, a munkája során mindennap észleli az említett hatásokat. Szerinte a vírus miatti bezártság volt a katalizátora a nagy felmondási hullámnak. „A Big Quit abból indult ki, hogy az emberek a saját halandóságukat tapasztalták meg másokén keresztül. Ezáltal értékké vált számukra, hogy milyenek az emberi kapcsolatok körülöttük, hogy mivel töltik az idejük nagy részét, és hogy a munkájuk mennyire jó, hasznos, vállalható. A mindenre kiterjedő bizonytalanság is öntudatra ébresztett sokakat: csak ez az egy életem van, hozzuk ki belőle a legjobbat! Ezáltal sokakban megfogalmazódott a munkahelyváltás lehetősége.
Szintén szerepet játszik a gyors munkahelyváltásban és a nagy felmondási hullámban is, hogy a munkáltatóknak egy eddig számukra ismeretlen tényezővel kell megküzdeniük a munkahelyeken: az érzelmekkel. „Korábban a legtöbb munkaadó úgy gondolkodott, hogy a munkaköri leírása alapján fizet az alkalmazott idejéért, képességeiért. Ennyit kérek ebből a személyből, ezt hozza be a munkahelyére és ne többet. Ám senki nem tud önazonos lenni, ha csak egy bizonyos rész kell belőle, ez hatalmas stresszforrás. Az elmúlt két és fél évben az embereknek több idejük volt az önreflexióra, elkezdtek foglalkozni az érzelmeikkel, és sokan már nem veszik természetesnek, hogy el kell fojtaniuk a személyiségük egy részét vagy az érzelmeiket.” És bár a munkaadók erre nincsenek felkészülve, az embereknek igenis vannak érzelmeik a munkahelyükön. A Gallup State of Global Workforce felmérése szerint
a munkavállalók 59 százaléka folyamatosan stresszel. Több mint 50 százalékuk állandóan aggódik. A 30 százalékuk dühös, 19 százalék pedig kifejezetten nyomorultnak érzi magát, és a ma piacon dolgozó munkahellyel bíró embereknek mindössze 12 százaléka elégedett.
------------------------------------------------hírdetés--------------------------------------
----------------------------------------------------------------.----------------------------------
Füredi Júlia azt mondja, az ijesztő adatok ellenére fontos és hasznos folyamatok zajlanak a munkaerőpiacon. „A rengeteg felmondás kicsit elgondolkodtatta a munkaadókat arról, hogy mégis mit lehet megtenni a munkavállalóval. A magyar kifejező nyelv, gondoljuk csak meg, hogyan szoktunk beszélni az erőforrásokról: erőforrás-gazdálkodás, használom az erőforrást, kihasználom az erőforrást. A cégek ugyanígy beszélnek a humánerőforrásról, azaz a dolgozóikról is. Pedig senki nem akart óvodás korában humánerőforrás lenni, de ha tetszik, ha nem, az lett. Ám most van egyfajta erőviszony-változás, azok a munkaadók, amelyek eddig csupán erőforrásként tekintettek az embereikre, most kapkodhatják a fejüket. Végre észrevették a munkaadók azt, hogy egy cégnek az emberek adják a versenyelőnyét. Nem szabad alábecsülni a folyosókon mászkáló természetes intelligenciát. Ha egy cég nem figyel oda arra, hogy milyen igényeik, milyen szükségleteik vannak a munkavállalóinak, akkor földbe fog állni. Az nem működik, hogy az ember folyamatosan stresszel, és erről nem is beszélhet a munkahelyén. Rettegve nem lehet profitot termelni.”
Biztos, hogy ezt akarom csinálni egész életemben?
Dr. Koltói Lilla pszichológus, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi adjunktusa szerint is kimondhatjuk, hogy megváltozott társadalmi közegben élünk a munka szempontjából és ez minden generációt érint. „Valóban azt látjuk a kutatásainkból, főleg a diplomásoknál az életközép táján, hogy egyre több emberben fogalmazódik meg a kérdés: biztos, hogy én ezt akarom csinálni egész életemben?”
A pszichológus szerint a munka akkor fogja jelentősen meghatározni az identitásunkat, hogy ha úgy érezzük, az általa képviselt értékek, attitűdök passzolnak a személyiségünkhöz. „Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a munkában, három nagy területnek kell rendben lennie: az egyik a kompetenciaérzés (hatékonyan el tudom látni a munkaköri feladataimat), a másik az autonómia (van olyan terület a munkámban, amit én irányítok, amiről szabadon dönthetek), a harmadik a valahová tartozás érzése (van egy olyan munkahelyi csoport, amelyhez tudok kapcsolódni). A kutatásainkban a munkahelyváltás okait próbáljuk megtalálni. Ilyenkor sokszor előkerül, hogy amit addig csináltam, azzal már nem tudok azonosulni. És eljön az az idő, hogy a pénz már nem lesz elég, végre önmagam akarom megvalósítani, vagyis az énképemhez leginkább illeszkedő hivatást keresem. A fiataloknál is ezt látjuk egyébként, csak ők előbb váltanak. Rugalmasabbak, és könnyebben mondanak nemet. Ráadásul ők úgyis nemet tudnak mondani, hogy a szabályokat betartják.
Honnan lehet tudni, hogy vége van a munkaidőnek? Hogy a fiatalok már nem lesznek a gép előtt.”
Koltói Lilla hangsúlyozza, hogy nem híve a kategorizálásnak, és a kutatások is azt mutatják, hogy nem annyira jellemzők a generációs különbségek, mint amennyire elterjedtek, de léteznek bizonyos generációkra jellemzőbb viselkedések. „Nyilván léteznek generációs hatások, de egyáltalán nem mindegy, hogy az egyén hol tart a pályáján. Mert ma már az is jellemző, hogy egy X generációs is vált, nem csak munkahelyet, hanem szakmát is. Ekkor viszont a munkaértékrendje, a munkaattitűdje lehet, hogy hasonlítani fog egy huszonévesére, hiszen kezdőnek számít az új pályáján. Van tehát egyfajta közeledés a generációk között. Ami viszont különbség, és ezt a saját kutatásainkból tudjuk alátámasztani, hogy a fiatalabb generációnál felértékelődött a magánélet szerepe. Ez nem csak egy mért adat, a hétköznapokban is tapasztalható, hogy jobban meghúzzák a határokat, például hétvégén ritkábban olvasnak munkahelyi e-maileket. Azt, hogy ez miért alakult így, nem nehéz megmagyarázni. A mai Z-sek szülei (az X-esek) hazaviszik a munkát, hétvégén melóznak, nagyon elfoglaltak.
Érthető az ellencsapás, a legfiatalabbak nagyon vigyáznak arra, hogy ne csak a munka töltse ki az életüket, az ő munkaválasztásukban fontos szempont, hogy legyen szabadidejük. Gyakorló pszichológusként egyetértek ezzel a trenddel. Ne menjen rá egy család arra, hogy a szülők dolgoznak, az együtt töltött minőségi idő megerősíti a családi kapcsolatokat, növeli a családtagok jóllétét. Ehhez kell, hogy alkalmazkodjon a munkaerőpiac, mert a munkáltatónak is érdeke, hogy kiegyensúlyozott és elégedett legyen a munkavállaló, ne pedig egy kiégett, lelkiismeret-furdalással gyötört ember, mert az a munkájára is hat. Ha másképp nem, fizikálisan meg fog betegedni, vagy elkezd inni, gyógyszereket szedni, nagyon sok rossz származik abból, ha az ember keresztre feszül a munkájában.“
Miért kell nekem akár érettségi, ha más módon többet kereshetek, mint a tanárom?
A munka jelentőségének csökkenése mellett határozottan megjelennek azok az életút-lehetőségek is, amelyekben a munka egyáltalán nincs jelen. „Ha megnézzük, hogy a pályaválasztás előtt álló fiatalok körül lévő felnőttek hogyan élnek, milyen színvonalon élnek, nem nagy logikai tévedés azt mondani, hogy ez nem vonzó. Látják gürizni a felnőtteket, látják, hogy küszködnek, persze sokkal vonzóbb, ha kevesebb munkával ömlik a pénz, és csak szórakoznom kell. Miért is tanuljak? Miért kell nekem akár érettségi, ha más módon többet kereshetek, mint a tanárom? Nem feltétlenül látják azt, hogy milyen jó dolgozni. Ezt el is kéne hinni. Ha a szülő hivatásként éli meg a munkáját, az segíthet. Persze itt van egy újabb csavar, azok a gyerekek szerencsésebbek, akiknek a hivatásukat megtaláló szülei nem áldozzák fel a gyerekeiket. Mert ha valaki hivatásként éli meg a munkáját, nagyon nehéz meghúzni a határt, hogy le kell tudni azt tenni.“
Bár abban a legtöbb nekünk nyilatkozó szakember egyetért, hogy a generációs különbségek nem annyira jellemzők a valóságban, mint amennyire elterjedtek, mondjuk, a különböző vállalati prezentációkban, a pszichológus és egyes kutatások szerint is vannak különbségek. És ezek a különbségek igenis jelezhetnek másfajta attitűdöt a munkában. „Szokták mondani, hogy a Z generáció vattába csomagolt nemzedék. Ők a helikopterszülők gyerekei. Mindig nekik kellett középen állni az óvodai műsorban, őket agyondicsérték a szüleik. Érthető, hogy ha így neveljük a gyerekeinket, akkor más lesz a munka funkciója is, akkor énközpontú szempontok lesznek fontosak, vagyis hogy nekem mi a legjobb. Ez persze más generációknál is jelen van. De nem mondanám azt, hogy a fiatalok nem akarnak dolgozni, vagy hogy nekik nem fontos a munka, csak keresik a legjobbat. Ők abban nőttek föl, hogy rengeteg választási lehetőség van, és abból megkeressük a legjobbat. A legjobb angoltanárhoz fogsz járni, a legjobb edzőhöz, a legjobb egyetemre. Miért lenne máshogy a munkahellyel?”
Nem általános munkától való elfordulás van, hanem kettészakadás
A munkaalapú társadalom végében nem hisz, vagy legalábbis arra még várni kell – szögezi le dr. Török Emőke szociológus, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető docense. „Sok ember hiányzik a munkaerőpiacról, és valóban erős a felmondási hullám az Egyesült Államokban. Ám ennek a munkaerőhiánynak egy része mindenképpen a strukturális munkaerőhiánynak tudható be, azaz nem azok keresnek állást, akiket a munkaerőpiac keres. Egyszerre van tehát jelen a munkaerőhiány és az a tény, hogy egy csomó embernek mégsem jut annyi a munkának nevezett javakból, mint amennyit szeretne. Az Egyesült Államokban a Big Quit-hullám sem teljesen arról szól, hogy az emberek kivonulnak a munka világából, az adatokból inkább azt látjuk, hogy sokan felmondanak, majd keresnek egy jobb állást. Ráadásul ennek tavaly novemberben volt egy csúcspontja, ez azóta stagnál, csökken, de magas maradt, ez kétségtelen. Ám ez inkább annak a jele, hogy az emberek mást, többet, jobbat várnak a munkájuktól, nem pedig annak, hogy elfordulnak a munkájuktól.“
Török Emőke szerint nem az a kérdés, hogy ez a tendencia mikor ér el hozzánk. „A jó munkához könnyen hozzáférő rétegek számára valószínűleg már ideért ez a hatás. Tehát akik magasabban képzettek, akiknek van elegendő megtakarításuk, hogy az átmeneti munkanélküli létet menedzselni tudják. Mert nem általános munkától való elfordulás van, hanem kettészakadás:
akinek van lehetősége, az könnyen ugrál, akinek pedig nincs lehetősége, az kénytelen elfogadni a számára kellemetlen, kényelmetlen feltételeket is – és ez világszerte mindenhol igaz.”
A szociológus szerint aki nem fér hozzá a jó munkához, az nemcsak azért kerül hátrányba, mert kevesebb lesz a pénze, esetleg nehéz és piszkos munkákat fog végezni, hanem még a korábban a munkáért járó társadalmi elismerést is megtagadják tőle. „Az utóbbi fél évszázad fejleménye, hogy önmagában nem jár »méltánylás« azért, hogy megcsinálod, ami a kötelességed, hanem csak »csodálat« jár azért, hogy te kiemelkedőt alkotsz. Pontosan ezt is várjuk a munkánktól, legalábbis azok, akik hozzáférnek a jobb munkákhoz, azazhogy sikert hozzon anyagi értelemben is és ettől nem elválasztható módon szimbolikusan is. Azoknak azonban, akik ebben a kettészakadásban alulra kerülnek, mindez az identitásképzését is károsítja. Mert ma már nem lehet az önazonosság alapja, hogy én egy rendes ember vagyok, megcsinálom a munkámat. Persze ez egy leegyszerűsítés, és számtalan átmeneti helyzet van.”
Török Emőke szerint az, hogy valamennyire mást várunk a munkától, mint korábban, egy általános értékváltozásnak is tulajdonítható. Az egyik erős hatás az „élménytársadalom”, a másik a posztmaterializálódási folyamat. „Az előbbi lényege, hogy mindent a saját élmény felől nézünk. Azt gondolnánk, hogy magától értetődő, hogy szép és érdekes életet akarunk élni, de történelmileg visszatekintve látjuk, hogy ez nem így van. Ezen nézőpontok alapján tekintünk a munkára is: azt nézzük a munkánkban is, hogy jó-e ez nekem. Fejlődöm-e általa. Elég érdekes-e. Jól érzem-e magam benne. És ha nem, akkor könnyebben ott hagyjuk. A posztmaterializálódási folyamatban pedig az elmúlt évtizedek során az anyagiak és a biztonság mellé a nyugati világban felzárkózott értékként a részvétel, szépség, szabadság és hasonlók. Abban, ha a munka kicsit kevésbé fontossá válik a társadalomban, ennek a két hatásnak fontos szerepe lehet. De bármilyen erős hatások is ezek, a társadalmi elismerés, a státusz, a megélhetés változatlanul a munkához van kötve. Amikor valaki valamilyen kiemelkedő teljesítményt nyújt a sportban, művészetben, akkor is hozzá kell tennünk, hogy az illető számára lényegében egy fizetett munka keretében valósulnak meg. A sportolónak ez a munkája.
Úgy tűnik, hogy az elismeréshez mindenképpen valamilyen piaci közvetítésre van szükség. Hannah Arendt 1958-ban mondta azt, hogy a legrosszabb ami történhet, hogy kifogyunk a munkából, merthogy semmi máshoz nem értünk. Van a munka, ahol a fontos, hasznos érdekes dolgokat csináljuk, és van a szabadidő, ahol fogyasztunk. De ez sem minden tekintetben válik ketté: a fogyasztás önmagában rengeteg munkahelyet teremt: egy elvonulós jógatábor a résztvevőknek szabadidő, az oktatóknak munka, vagy ott vannak az influenszerek, akik a fogyasztást is munkává tették.” A szociológus szerint a munka fogalma kibővült és továbbra is ezen a vonalon halad, tehát egyre többféle tevékenységet munkaként értelmezünk, egyre több dolog működik a munka logikája szerint. És pont azért nem tud vége lenni a munka társadalmának, mert nem találjuk azokat a tevékenységeket, amelyek átvehetik a munka funkcióit, akár az értelemadás, identitás területén, mert bármit csinálunk, az akkor „munka” lesz.
Robotok, erősebb kutya, hideg zuhany
„Biztos, hogy rengeteg változás várható a munka világában, de az nem valószínű, hogy a munka marginális tevékenységgé válik – teszi hozzá Török Emőke. Sok minden van terítéken, robotok, algoritmusok, elképzelhető hogy valamikor a jövőben kevesebbet fogunk dolgozni. De egyelőre inkább azt látom, hogy egyenlőtlenebbül lesz elosztva a jó munka, a társadalmi elismerés, fizetés. Arra számítok, hogy abban az értelemben is átalakul majd a munka világa, hogy azok helyett a tevékenységek helyett, amiket a robotok és az algoritmusok elvesznek tőlünk, más tevékenységek jönnek létre. Sokféle előrejelzés van a következő egy-két évtizedre, némelyik szerint akár 100 millió munkahelyet szüntet majd meg a nyugati országokban a robotizáció, de ugyanennyit létre is hoz. Az a kérdés, hogy vajon hogyan lehet úgy átrendezni a társadalmi folyamatokat, hogy a felszabaduló munkaerő és a munkaerőigény egymásra találjanak.”
Füredi Júlia szerint szintén várnunk kell még az igazán nagy fordulatra. „A nap végén az erősebb kutya ugat alapon mégiscsak a főnököm fogja megmondani, hogy mi az, amit elvár. Lehet színezni, csillámport szórni rá, a nap végén az lesz a lényeg, hogy minél több bevételt termeljünk és minél több profit legyen. De
azt, hogy az én életemben milyen helyet foglal el a munkám és milyen jelentőséget tulajdonítok neki, mennyire engedem eluralkodni az életemen, most vagy úgy általában, mennyire viszem haza fejben azokat a dolgokat, amik történtek a munkahelyen, azt én döntöm el.
Ahogy azt is, mennyi kreativitást, innovációt fektetek bele, mennyi energiát dobok bele a kapcsolatépítésbe a munkahelyen.” A szervezetpszichológus figyelmeztet: ha valaki rááll erre a vágányra, nagyon nehéz erről leszállni. „Tudom, ez milyen, mert én is ott voltam azon az oldalon. Mi voltunk az első olyan generáció, amelynek tagjai ki akarták használni és élvezni, hogy itt a kapitalizmus, akik már igazán karriert akartak építeni, és az alapján definiálni magunkat, hogy mivel foglalkozunk. Mert bár a szüleinknek a foglalkozásuk fontos volt, de ők megcsinálták a feladatukat, majd hazamentek, és volt az életüknek egy másik területe. Ezzel szemben mi vagyunk szerintem az a generáció, amelyiknek az identitását abszolút és teljes mértékben a munka, illetve az elért pénz mennyisége, a különböző pozíciók, a céges autók meg a külföldi utazások határozták meg. Emlékszem, egy nehéz nap után csak álltam a zuhany alatt, és bőgtem. A nagyobbik gyerekem azt mondta nekem, hogy de hát anya, én olyan sikeres akarok lenni, mint te. És akkor azt kérdeztem tőle, hogy te is itt akarsz állni a zuhany alatt bőgve? Mi ebben a siker? Sajnálom, ha valaki ebben a rutinban ragad, hogy elhiteti magáról, hogy ha beledugja az ujját a lavórba, majd kihúzza, akkor lyuk marad utána, pedig hát dehogy. És ezt szerintem csak nagyon-nagyon kevesen vallják be maguknak.”
forrás:
Telex: Ki akar itt dolgozni?
